Vöröshasú unka (Bombina bombina) és sárgahasú unka (Bombina variegata)

Az unkák színes hasú, apró termetű békáink, melyeket jellegzetessé tesz szív vagy csepp alakú szembogaruk és mélabúsnak hangzó „unkogásuk” is, melyről hangutánzó nevüket kapták.

Különösen a vöröshasú unkák nagy létszámú kórusai vannak olyan hatással az emberi fülre, hogy nem kerülhették el a művészek figyelmét sem. Weöres Sándor „A béka-király” című versének főszereplője Ung király, aki énekével uralja a rövid költeményt. A német hagyományban a vöröshasú unka hangja vészt jósol, és ezt a hiedelmet Günter Grass Nobel-díjas író Unkenrufe című (magyarul Békaszó címmel megjelent) regényének alapmotívumaként használja fel.

Az unkák a vizes élőhelyek jellemző, gyakran nagy egyedszámban megjelenő kétéltűi. A vöröshasú unka főként síkvidéken, a sárgahasú (korábban használt nevén „hegyi”) unka hegy-és dombvidékeinken fordul elő. A különböző vizes élőhelyeket fenyegető veszélyeket megritkulásukkal, eltűnésükkel jól jelzik, ezért a természetvédelemben is kitüntetett szerepet kapnak. Hazánkban mindkét faj védett (a vöröshasú unka pénzben kifejezett értéke 10.000 Ft, a sárgahasúé 50.000 Ft); az EU által elfogadott Élőhelyvédelmi irányelv (92/43/EGK) alapján az Európai Unióban Natura 2000-es közösségi jelentőségű jelölőfajok.

Hol élnek az unkák?

A vöröshasú unka elterjedési területe Németországtól egészen Kazahsztánig húzódik, Európa nyugati és déli részéről hiányzik. Magyarországon mindenfelé előfordul, leggyakoribb síkvidéken, de középhegységeink magasabb részein is él. A sárgahasú unka főként Közép- és Dél-Európa hegyvidékeinek lakója, de megfelelő klíma mellett alacsonyabb fekvésű tájakon is előfordul. Közép- és Kelet-Európában, hosszan elnyúló területen hibridizálódik a vöröshasú unkával. Magyarországon elszigetelt állományai fordulnak elő a középhegységekben, valamint az Alpok összefüggő állományai a Nyugat-Dunántúlt is elérik. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén csak a Mátrában él, a hegység magasabb részein elterjedt. Érdekességként megemlíthető, hogy jeles természetvizsgálónk, Vásárhelyi István 1941-ben megpróbálta betelepíteni a fajt a Bükk hegységbe, sikertelenül. (Mai szemmel nézve az ilyen ötletszerű áttelepítések természetvédelmi szempontból nagyon problematikusak, de nyolcvan éve erről még mit sem tudtak.)


Hogyan élnek az unkák?

A vöröshasú unka szaporodó állományai elsősorban időszakos állóvizekben élnek, de halmentes vagy kevés halat tartalmazó állandó vizeket is benépesít a faj. Legjobban a nagy kiterjedésű mocsarakat kedveli, de csatornáktól a pocsolyákig sokféle élőhelyen megtaláljuk.

Szaporodási időszaka már márciusban elkezdődhet, és a csapadékviszonyoktól függően, akár a nyár végéig eltarthat. Nász idején a hímek felfekszenek a víz felszínére és jellegzetes „unk-unk” hívóhangot adnak. Ilyenkor hátsó lábukkal vízrezgéseket keltenek, ezzel jelzik territóriumuk méretét. A nőstények vízinövények leveleire kisebb csomókban helyezik el petéiket, amelyekből a kikelő ebihalak 2–2,5 hónap alatt alakulnak át. A kis békák augusztus közepétől hagyják el a vizet. A kifejlett egyedek a szaporodás után egészen őszig a vízben vagy a víz közelében maradnak. Teleléshez szárazföldi lyukakba, kövek, farönkök alá, fák gyökerei közé bújnak. Ebihalai főként algával, az átalakult állatok kisméretű gerinctelenekkel táplálkoznak.

A sárgahasú unka a kisméretű, növényzetben és ragadozókban szegény, szélsőséges hőmérsékleti viszonyokkal jellemezhető időszakos vizekhez alkalmazkodott. Ezeket az élőhelyeket hazánk hegy- és dombvidékein a természetes kis erdei tavak, mocsarak, lápok mellett leginkább a földutakon, erdei tisztásokon kialakuló keréknyomok pocsolyái, illetve az erdészeti feltáróutak árkai képviselik. A szélsőséges környezethez alkalmazkodást szolgálja, hogy az egyes víztestek között rendszeres átmozgást végez. Telelésre a szaporodóhelyet körülvevő élőhelyeket (így elsősorban az erdőket) veszi igénybe. A telelésből többnyire áprilisban jön elő (erre utal Erdélyben használt neve, a „szentgyörgybéka”), a hímek a vöröshasú unkáénál magasabb, halkabb és gyorsabban ismételt „unk-unk” hangon csalogatják a nőstényeket. A nőstények valamilyen aljzathoz (vízinövények, avar, vízbe hullott gallyak, kövek) rögzítve, kis csomókban rakják le petéiket. A kikelő ebihalak e faj esetében is algával táplálkoznak, a felnőtt egyedek kisméretű gerinctelen állatokkal. A vizet ősszel hagyják el, a környező erdőkben, a talajban, sziklák közt, fekvő fatörzsek alatt telelnek.

Mit tehetünk az unkák fennmaradásáért?

Bár a vöröshasú unka országosan még nem veszélyeztetett faj, egyes tájegységekben már erősen megritkult, ezért nem feledkezhetünk meg a védelméről. Az emberi tevékenységekkel összefüggő klímaváltozás a vöröshasú unkát érzékenyen érintheti a számára alkalmas vizes élőhelyek gyors kiszáradásával, eltűnésével. Legfontosabb élőhelyeit, a természetes mocsarakat, kis tavakat, illetve árkokat, csatornákat jó természetességi állapotban kell megtartanunk ahhoz, hogy életképes unkapopulációk létét biztosítsák. A halak jelenléte kedvezőtlen az unkák számára, ezért halak telepítése az eredetileg halmentes vizekbe kerülendő. Ha kerti tavunk van, azt halmentesen tartva nem csak ennek, de további kétéltűfajoknak is remek szaporodóhelyet teremthetünk. A közúti gázolás – mint fontos veszélyforrás – hatásainak enyhítése átjárórendszerek kiépítésével oldható meg.

A sárgahasú unka mátrai állományait az éghajlatváltozás következményeként, illetve a hegyvidéki erdős területeket érő egyéb hatások miatt fokozódó szárazodás nagymértékben veszélyezteti. Az erdei kisvizek megszüntetése és a haltelepítések is több állományt fenyegetnek. A kisvizeket a megnövekedett létszámú nagyvadállomány, vagy éppen az off road sportok teszik sokszor alkalmatlanná az igényesebb élőlények számára. Az erdei utak pocsolyáiban, árkaiban szaporodó állományokat az útkarbantartás, valamint a közlekedés gyakran károsítja. Fenti jelenségek kiküszöbölésével, valamint mesterséges kisvizek létesítésével sokat tehetünk a faj fennmaradása érdekében. A szaporodóhelyeit körülvevő szárazföldi élőhelyeken a folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodás, a holtfa kímélete biztosít megfelelő életfeltételeket.

Nagyon fontos tudnunk, hogy növények és állatok egyik helyről másikra történő áttelepítésével, ruházatunkon, járművünkön vagy egyéb eszközeinken történő áthurcolásával nagy veszélyt jelentünk a kétéltűek, köztük az unkák fennmaradására. Ezen az úton inváziós fajok és fertőző betegségek egyre fokozódó terjedése zajlik napjainkban, ezért mindent meg kell tennünk annak minimalizálására, hogy mi is ennek az előidézői legyünk.

Érdekességek az unkákról

A ragadozók elleni védekezésre az unkák kétféle módszert alkalmaznak. Az egyik az úgynevezett „unkareflex”: veszély esetén az állat védekezésként végtagjait és fejét felfeszíti, szemeit eltakarja, hátát homorítja, ezzel élénk színű hasi riasztószínezetét mutatja. Ezen felül mérgező váladékot termel, amelyet a bőr pórusain keresztül juttat a külvilágba. A bőrváladék egy bombesin nevű idegfehérjét tartalmaz, amely bőr- és nyálkahártya-irritációt okoz. Ezt a tulajdonságukat használták ki a népi állatgyógyászatban: a felfúvódott jószággal unkát nyelettek le, amitől az állat kiöklendezte a gyomortartalmát és megkönnyebbült.

A sárgahasú unkára napjainkban egy sajnálatos jelenség is rátereli figyelmünket. 2004-ben, a Bakony hegységben erről a fajról mutatták ki először hazánkban a kétéltűeket világszerte fenyegető kórokozó, a kitridgomba (Batrachochytrium dendrobatidis) jelenlétét. Ez a kétéltűeken súlyos bőrbetegséget okozó parazita gomba a világon már mintegy 90 faj kihalását és 500 faj állománycsökkenését okozta. 2019-ben a Magas-Mátrában kitridiomikózisban elpusztult sárgahasú unkákat találtunk, ezzel bizonyossá vált, hogy ez a betegség már hazánkban is a kétéltűeket veszélyeztető tényezővé vált.

Érdemes tudnunk, hogy a vöröshasú unkát rendszeresen összekeverik a délkelet-ázsiai származású, hobbiállatként is közkedvelt keleti tűzhasú unkával (Bombina orientalis). Ez amiatt sem lényegtelen információ, hogy az őshonos fajok jelenléte a természetben, és az idegenhonos fajok kijutása oda teljesen különböző megítélést kell, hogy kapjon. Jól jegyezzük meg, hogy akváriumban vagy terráriumban tartott állataink szabadon engedésével biológiai inváziók vagy járványok elindulásának okozói lehetünk, így egy-egy ilyen jelentéktelennek tűnő cselekedetünk beláthatatlan következményekkel járhat.

Kapcsolódó