Ajnácskői vár és környéke (SK)

7
AJnácskő
AJnácskő
AJnácskő
AJnácskő
AJnácskő
AJnácskő
AJnácskő

Ki ne ismerné Ajnácskő büszkeségét, a falu közepén ágaskodó sziklaszirtet? Mintha egyenesen a földből tolta volna fel valami titokzatos vulkáni erő, hogy legyen mit csodálniuk a környező falvak népének, ha Ajnácskőre látogatnak.

Metszet Ajnácskőről a Vasárnpi Újság 1864. évfolyamában

Metszet Ajnácskőről a Vasárnpi Újság 1864. évfolyamában

Csodálják is, Sőreg kivételével, mert az a bizonyos vulkáni erő, megsajnálva őket, oda is tolt egy ugyanolyan sziklaszirtet.
Ajnácskő, kiváló földrajztudósunk, Hunfalvy János szerint ott található "hol a történelem a mesével összefolyik". Mikszáth pedig e szavakkal írja le a mesét:
"E tájra Huba vezér indult a maga népével s útközben osztogatá a javadalmakat. Ez a szép völgy azé, ez meg ott amazé. Nem sokat méricskéltek lánczczal, de még mappát se csináltak a birtokosok. A vezér szava volt a telekkönyv.
Ez osztozkodó pályázásban részt vett az egész törzs, ipas-tól, fiastól, asszonyostól, leányostól. Ott volt Huba vezér gyönyörű leánykája, a tegzes Hajnácska is.
Legelőször értek a gortva-völgyi bűvös forráshoz, mely fölött egy vár emelkedett. Elkezdték ostromolni s csakhamar sikerült bevenni, kivált Gedő hadnagy vitézségének miatta.
- Tied a vár s a környék, - mondá Huba vezér, - s a meddig naplementig érünk, mind a tied legyen a vidék.
Azonban nem kellett sokáig menniök, midőn elibök bukkant egy völgymederből kiemelkedő sziklacsúcson egy gyönyörű tündérvár.
- Oh, be szép, be szép! - kiáltott fel elragadtatva Hajnácska. - Apám, add nekem ezt a várat, ha bevesszük.
- Nem lehet, - mondá Huba - a vár a Gedőé lesz, neki igértem.
Erre Gedő is könyörögni kezdett, hogy elég neki a másik vár, csak adja ezt oda a leányának, ha olyan nagyon meg- nyerte a tetszését.
- Nem szeghetem meg a szavamat - szólt a vezér, ám jól van, legyen Hajnácska leányomé a vár, de akkor legyen a leányom a tied.
Így keltek össze Gedő és Hajnácska és sokáig éltek boldogul a két szomszéd várban, melyet Gedő és Hajnácskő várnak emlitenek sokáig a krónikák."

Története, keletkezése

Tény, hogy a hatalmas szikla vonzott mindenkit, aki az emberiség története folyamán idevetődött. Ezt részben a régészeti leletek is bizonyítják. Találtak itt marokkövet már a középső kőkorból is. A magyarok azonban csak később foglalták el ezt a kietlen, mocsaras térséget, előnybe helyezve a termékenyebb Sajó és Balog völgyét.
Az egykor mozgalmas napokat megélt várból mára már csak néhány kőfal, kőbe vájt lépcső és egy ablaknyílással ellátott pinceféleség maradt fenn. Néma tanúiként egy letűnt kornak, mely egyszer kegyetlen és elviselhetetlen volt, másszor boldog és dicsőséges. Csak a bazaltszikla állta a történelem szeszélyét, sokszor jócskán megtizedelve. Ennek ellenére maradt még rajta mit megcsodálni és tanulni a természet nyitott tankönyvéből.
Lássuk csak: mi maradt meg a történelem viharai után?
Nagy geológusunk, Szabó József már 1860 szeptemberében észrevette, hogy "ez egy hirtelen feltolódott bazaltoszlop, melyet szintén apoka és alantabb lösz vesz körül. Kőzete inkább bazaltbreccsa, melyben zárvány gyanánt ökölnyi nagyságú apokadarabok is fordulnak elő." Szabó még később is visszatért Ajnácskőre és 1865-ben, majd 1870-ben megjelent munkáiban részletesen leírta az itt talált bazaltbreccsát és földpátzárványokat.
1866-ban Paul bécsi birodalmi geológus, aki a környék első földtani térképét készítette el, csak rövid említést tett az ajnácskői szikláról, de 1904-ben Koch Antal budapesti egyetemi tanár, aki diákjaival látogatta meg a Várhegyet, már részletesen írta le azt. Koch észrevette, hogy a bazaltbreccsába fiatalabb bazaltláva nyomult bele, áttörni azt nem tudta, de enyhén felemelte. A tömör bazaltot azonban helytelenül lakkolitnak írta le.
Az ajnácskői Várhegy létrejöttének titkát végül is a nagybalogi születésű kiváló geológus, Szepesházy Kálmán oldotta meg. 1942-ben megjelent munkájában a következőket olvashatjuk:
"A Várhegy tetején meredező bazaltbreccsia-oszlop kisméretű krátercsatorna-kitöltés, amelynek laza oligocén-üledékekből álló környezetét a lepusztító erők eltávolították. Valószínűleg egyetlen gyengébb explózió hozta létre. A törmelékszórás után feltörő bazaltnak nem volt elég ereje ahhoz, hogy a felszínre ömöljön. A kráter felső részét kitöltő breccsiába nyomulva a felszín alatt merevedett meg. Legfelső csücske, a Várhegy nyugati oldalán, a denudáció következtében most kezd előbukkanni." Ezután részletesen leírta a gyorsan lehűlt bazaltlávában talált ásványokat: olivint, augitot, amfibolt, magnetitet, plagioklászt, biotitot és vulkáni üveget.
A nógrád-gömöri bazaltterületet összes bazaltkibúvását Jugovics Lajos, a Magyar Királyi Földtani Intézet geológusa vizsgálta át. Ajnácskőről azt írta 1944-ben megjelent munkájában, hogy "az egész gömöri bazaltterületnek egyik legformásabb, egyben legkisebb bazaltkúpja. (...) Ez a dugószerűen kiemelkedő sziklatömeg valóságban nem egyéb, mint az egykori vulkáni krátert kitöltő és abban megmerevedett kőzetmaradék. (...) A megmerevedett, illetve már kialakult tufatömegbe utólag láva nyomult és abban vékonyabb-vastagabb bazaltteléreket alkot. Négy nagyobb, átlag 1 m vastag bazalttelért lehet elkülöníteni, melyek a tufasziklát vertikálisan járják át és annak a csúcsa felé fokozatosan elvékonyodnak, majd megszűnnek. Ezenkívül sok kisebb, vékonyabb lávás és lávabreccsás szövetű bazalttelér járja át a tufatömeget." Ezzel lényegében mindent elmondott az ajnácskői Várhegyről.
A második világháború után Anna Mihaliková elemezte kőzettanilag a vidék bazaltjait. Az ajnácskői bazaltot 1966-ban megjelent munkájában limburgitoid bazanit típusba sorolta. Később a geológusok megkísérelték a bazalt korának meghatározását is. Elsőnek 1981-ben Balogh Kadosa debreceni magfizikus kálium és argon radioaktív hasadásának módszerével határozta meg az ajnácskői bazalt korát 2,58-0,22 millió évre. A pozsonyi Ivan Repčok még ugyanebben az évben uránhasadási módszerrel 2,49 millió évesnek ítélte meg az ajnácskői bazaltot. A két és fél millió év a felső pliocénkort jelenti, amikor néhány tűzhányó, például a szár-kői, pogányvári vagy a somoskői már kialudt, a békás-tói is kialvófélben volt, a ragácsi azonban még nem kezdte meg működését.
Mai vulkanológiai szakkifejezéssel az ajnácskőihez hasonló breccsás krátercsatorna-kitöltést diatrémának nevezik.
A kráter laza tufából álló gyűrűjét már rég elmosta az eső és a Gortva patak vize, különösen akkor, amikor a hegység közel 2 millió éve elkezdett emelkedni. A Gortva patak a kiemelkedés nyomán több száz méter mélyre vágta be magát a lágy homokkőbe. A szikla csúcsa jelenleg 133 méterrel magasabban van a Gortva vizétől. Mivel ismerjük a környező lávafolyamok aljának magasságát, amely a kiemelkedés előtti pliocéni felszínt jelzi (a Pogányvár esetében ez 540 m tengerszint felett, a Ragács-Borkúti lávafolyamnál 475-375 m t. f., a Szár-kőnél pedig 460-350 m, átlagosan tehát kb. 440 m), meg tudjuk állapítani, hogy megközelítőleg milyen magasságban helyezkedhetett el az ajnácskői tűzhányó krátere. A Várhegy csúcsának jelenlegi tengerszint feletti magassága 335 m, tehát a kráter tufagyűrűje megközelítőleg mintegy száz méterrel a jelenlegi csúcs felett helyezkedhetett el (440 - 335 = 105). A kráter alja viszont mélyen a környező terep alá nyúlhatott, vagyis a Szár-kőhöz hasonlóan a vulkán minden bizonnyal itt is maar típusú volt. Az ilyen típusú vulkánok működését igen heves kitörések kísérték. Ennek bizonyítékai azok a homokkő-zárványok, amelyeket már Szabó József is észrevett (az "apoka" zárványok) és amelyeket a nagy erővel kitörő tűzhányó szaggatott fel a mélyből. Iskolapéldaként tárulnak elénk a Várhegy felsőbb részeihez vezető ösvény melletti falon.
A magasan kiemelt krátergyűrű lepusztulása után omlásnak indult a kürtőt kitöltő, aránylag lágy tufabreccsa is. Egészen addig, amíg meg nem jelentek benne az első bazalttelérek. A kemény bazalt már ellenállóbb az erózióval szemben, ezért megvédte a környező bazalttufát is a teljes lepusztulástól. A lepusztulás folyamata a mainál erőteljesebben jelentkezett a negyedidőszak pleisztocénkorában, amikor igen hideg időszakok váltogatták egymást melegebb periódusokkal. A hidegben a fagy általi aprózódás, a szélviharok erőteljesebben léptek fel.

Növény-és állatvilága

Az ajnácskői Várhegy fennmaradt sziklaszirtjén különféle növényfajok telepedtek meg. Az ember nagyarányú beavatkozása következtében az eredeti növényvilág jelentősen megváltozott. A Várhegy ősi cseres-tölgyes-gyertyánosa például akácosra változott. Hasonló elváltozást mutattak a lágyszárú növények is. A botanikusok, főleg Hulják 1941-ben, Futák 1948-ban, Holub és Moravec 1965-ben javarészt általánosan elterjedt, vagy gyomnövényként fellépő fajokat találtak itt. Az általuk említett értékesebb kánya harangvirágot (Campanula rapunculoides) vagy borzas ledneket (Lathyrus hirsutus) ma már hiába keresnénk a sziklák alatt.
Alľbeta Cvachová besztercei botanikus természetvédő 1982-ben az őshonosnak tekinthető fajokból az aranyos fodorkát (Asplenium trichomanes), szürke gurgolyát (Sesseli osseum), hatsoros varjúhájat (Sedum sexangulare), bablevelű varjúhájat (Sedum maximum), ezüst pimpót (Potentilla argentea), valamint a vöröslistás sziklai ternyét (Aurinia saxatilis), sárga kövirózsát (Jovibarba hirta) és korai kakukkfüvet (Thymus praecox) említi. A hegyi árvalányhaj (Stipa pennata) csak ezután jelent meg a sziklákon, elsősorban a védelemnek köszönhetően.
A sziklaszirt állatvilága már jelentősebb. A szárazság- és melegkedvelő fajok közül kitűnik a ragadozó életmódú imádkozó sáska (Mantis religiosa), a kékszárnyú sáska (Oedipoda carulescens), az élénkvörös színű, sztyeppéket kedvelő bikapók (Eresus cinnabarinus), a gyíkok közül pedig a zöld gyík (Lacerta viridis) és a fali gyík (Podarcis muralis). Több denevérfajt is észleltek a sziklák közt. A ragadozó madaraknak ugyancsak jó fészkelőhelyet és támadófelületet biztosítanak a magas sziklák. Itt tanyázik a vörös vércse (Falco tinnunculus) és a karvaly (Accipiter nisus).

Védettség

Az ajnácskői Várhegy 1964 óta védett terület. Ekkor nyilvánította védett természeti emlékké a Rimaszombati Járási Nemzeti Bizottság iskola- és kultúrügyi bizottsága 9,71 hektár területen. Azóta a természetvédelmi besorolás néhányszor változott, jelenleg természeti rezervátumként tartják nyilván.

Kapcsolódó

Cserépfalu - Mész-tető földvár tanösvény

Cserépfalu - Mész-tető földvár tanösvény

2022.09.01. 09:59
A Bükk történelmi múltjának fontos emlékei a várak, vármaradványok. Nemcsak a jelentős falmaradványokkal rendelkező vagy majdnem ép kővárak, hanem a sáncokkal, árkokkal határolt "földvárak" is. Korábban kevesen tulajdonítottak védelmi jelleget a sáncoknak, töltésgyűrűkkel övezett építményeknek, azokat sok esetben "pogány" áldozóhelyeknek vélték és a hunoknak, avaroknak tulajdonították létrehozásukat. A közelmúltban lezajlott kutatások azonban tisztázták a "földvárak" korát, rendeltetését - ma már az őskori és középkori sáncvárak nagy részét is el tudjuk különíteni egymástól. A Bükk-vidéken, a Kárpát-medence más tájaihoz hasonlóan, az őskorban több népcsoport épített erődített telepeket, várakat. Az őskori erődítések első klasszikus korszaka a korai és középső bronzkor volt. A kora bronzkori hatvani kultúra (Kr. e. 2000 - 1750) és a középső bronzkori füzesabonyi kultúra (ie. 1750 - 1350) lakossága leginkább a hegység peremén, a dombvidéken telepedett le. A rájuk jellemző típus a nagyobb kiterjedésű "nyílt telep" melletti kis vár (0,02-0,08 ha). A többnyire csak árokkal körülvett védett terület a vezető rétegé lehetett: valószínűen egyaránt szolgálta a saját népüktől való elkülönülést, illetve a szomszédos népek, távolabbi kultúrák ellenséges népei elleni védelmet. A bronzkor első feléből származó földvárak a Bükk déli peremén a maklári Baglyas, a novaji Földvár, a tardi Tatár-domb. Az őskori erődített telepek második nagy korszaka a késő bronzkorban kezdődött. A Kyjatice-kultúra (Kr.e. 12. századtól 8-7. századig, a "preszkíták" betöréséig) sánccal, árokkal, meredek hegyoldalakkal határolt telepei nagy kiterjedésűek és igazán impozáns megjelenésűek és főleg a hegység belsejében, nagy relatív magasságú hegytetőkön lelhetők fel. A Bükk kyjatice-i típusú földvárcsoportjának minden egyes tagját érdemes felkeresni, a háromezer éves erődített települések bejárása önmagában is különleges élményt nyújt, sáncaikról pedig szép kilátás tárul szemünk elé. A hegység késő bronzkori erődített telepei a következők: Szilvásvárad és Bélapátfalva határán a Kelemen széke (Töröksánc), Dédestapolcsány határában a Verepce-tető, a Miskolctapolca mellett a Vár-hegy, Bükkszentlászló felett a Nagysánc, Sálytól északra a Latorvár-tető, Cserépfalu határában a Mész-tető, Felsőtárkány fölött a Vár-hegy. Mivel a bükki sáncok építését a Kr. e. 8. század idejére (a Hallstatt B2 periódus végére, a Hallstatt B3periódusra) datálják a régészek, ezért legújabban a preszkíta (mezőcsáti csoport) bevándorlási hullámokhoz kötik az erődítések elkészítését. Csakhogy ennek a vélekedésnek is ellentmond, hogy földvárainkban a keleti eredetű tárgyak is nagy számban jelen vannak, ami itt is a békés kereskedelmet valószínűsíti. Sőt a kiétei lakosság hegyekben történő továbbélése még akkor is jól dokumentálható, amikor a síkvidéket a mezőcsáti kultúra népe birtokolta. A kiéteiek és a preszkíták békés viszonyát mutatják a Szabó János Győző által a Tarna völgyében (Sirok - Akasztómály: nem messze a szajlai kiétei temetőtől) feltárt mezőcsáti típusú sírok, valamint a szilvásváradi Töröksánctól északnyugatra (az Eger felől Szilvásváradra bevezető műút és vasút kereszteződése mellett) Párducz Mihály által szkíta korinak meghatározott (Ha C periódusra datált), de inkább preszkíta temetőrészlet is. A késő bronzkori erődített telepek, várak jellegzetességeinek legjobb összefoglalását Nováki Gyula adta: "Valamennyi nagy relatív magasságú és nagy kiterjedésű hegy tetején fekszik. A sánccal, árokkal vagy hegyperemmel körülhatárolt telepek mérete az előzőkének a sokszorosa. Hosszuk 400 és 2000 méter, területük pedig a "kisebbeknél" 1,33 - 16,9 ha között változik, Szilvásvárad - Töröksánc azonban már 71,6 ha, Dédestapolcsány Verepce-tető pedig 123 ha területet foglal magába. A korai és középső bronzkorral szemben a késő bronzkorban igen nagy kiterjedésű telepeket találunk, mégis mindig osztatlanok. Nem találunk azokon belül elkülönülő részt, amit esetleg a vezetőréteg lakóhelyének tekinthetnénk. A telepek belsejében eddig végzett ásatások az óriási területekhez képest elenyészőek, ezért kellően alátámasztott következtetésekre nincs lehetőség. A többi kutatóval összhangban, mindössze annyit tételezhetünk fel, hogy a magas fekvésű, erődített telepek lakói között lehetett a vezetőréteg is, amely a környék kisebb települései felett is uralkodott. E nagy várak azonban nemcsak az ott élők, hanem az egész környék lakóinak a védelmét is szolgálták szükség esetén, igazi nagy népvárak voltak. Földváraink egymástól alig pár kilométerre, a Bükk hegység peremét szinte körülveszik. Az eddigi megállapítások szerint egy kultúrán belül, azonos időben lakták valamennyit. Ilyen közelségben nyilván szövetségesei voltak egymásnak. Úgy tűnik tehát, hogy a szomszédaikkal békés viszonyt ápoló, egymással szövetségben lévő kiétei csoportok nagy relatív magasságban és nehezen megközelíthető helyeken fekvő sáncvárainak rendeltetésével kapcsolatban nemcsak a hadászati védekezést, de az egyéb stratégiai szempontokat (kereskedelmi utak ellenőrzése, birtokközpont) is kizárhatjuk! Cserépfalutól észak-északkeletre kb. 2 km-re emelkedő Mész-tető a Bükkaljához tartozik, de közel van a Déli-Bükkhöz, a Hór-patak völgymedencéjéhez. Az itt található földvárat a késő bronzkorban (ie. 1100-800) építettek, ahogy már írtuk, a hegyvidék peremén épült várláncolat (bükkaranyosi földvár, kisgyőri Hársas és Majorvár, sályi Latorvár stb.) tagjának tekinthető. A földvár a dombtető északnyugat felé kinyúló platóját foglalja el. Északkeleti, legmagasabban lévő szélét keskeny, meredek oldalú, sziklás gerinc határolja. A délnyugat felé lejtő szélén az erődítés vonala bizonytalan. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől jól kivehető egyenes sánc védte a telepet. A sáncon és körülötte Korek József 1960-ban végzett rövid ásatást, amely során a sánc külső (keleti) aljában keskeny V alakú árok bontakozott ki. Az előkerült kerámia leletek alapján a késő bronzkorba és a kora vaskorba datálták a telep korát. A sánccal védett terület háromszög alakú, nyugati és keleti oldala természetes meredély, déli oldalát markáns sánc határolja. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől mára már erősen lepusztult egyenes sánc védte a telepet. A 230 m hosszú, 10-15 m széles, jelenleg 1-1,5 m magas sánc által lezárt tér közepe erősen bemélyed, amfiteátrumszerű. Az erődítést a régészeti kutatás a Kyjatice kultúrába sorolja az előkerült cseréptöredékek alapján. A késő bronzkori – kora vaskori megtelepedés nyomai a sáncon kívül, a lankás hegyoldalban is megtalálhatók.
Tovább olvasom