Határokat feszegető túrát tartottak az Ősmaradványoknál 2022.02.01. 12:48

Október 6. a földtani sokszínűség világnapja, erről az UNESCO Általános Konferenciájának 41. ülésszakán meghozott döntés értelmében immár másodízben fogunk ennek jegyében programot szervezni itt, Ipolytarnócon. Mivel számunkra ez a nap egybeesik az Aradi Vértanúkéval, október 7-én, a tradicionális geotóp napon emlékezünk meg róla. Az Állatok Világnapjára is emlékezve különleges programokkal hívogatjuk a látogatókat a szlovák-magyar Novohrad-Nógrád UNESCO Globális Geopark földtani örökségének gazdag tárházába és várjuk Önöket az Ipolytarnóci Ősmaradványoknál.

A Bükk történelmi múltjának fontos emlékei a várak, vármaradványok. Nemcsak a jelentős falmaradványokkal rendelkező vagy majdnem ép kővárak, hanem a sáncokkal, árkokkal határolt "földvárak" is. Korábban kevesen tulajdonítottak védelmi jelleget a sáncoknak, töltésgyűrűkkel övezett építményeknek, azokat sok esetben "pogány" áldozóhelyeknek vélték és a hunoknak, avaroknak tulajdonították létrehozásukat. A közelmúltban lezajlott kutatások azonban tisztázták a "földvárak" korát, rendeltetését - ma már az őskori és középkori sáncvárak nagy részét is el tudjuk különíteni egymástól. A Bükk-vidéken, a Kárpát-medence más tájaihoz hasonlóan, az őskorban több népcsoport épített erődített telepeket, várakat. Az őskori erődítések első klasszikus korszaka a korai és középső bronzkor volt. A kora bronzkori hatvani kultúra (Kr. e. 2000 - 1750) és a középső bronzkori füzesabonyi kultúra (ie. 1750 - 1350) lakossága leginkább a hegység peremén, a dombvidéken telepedett le. A rájuk jellemző típus a nagyobb kiterjedésű "nyílt telep" melletti kis vár (0,02-0,08 ha). A többnyire csak árokkal körülvett védett terület a vezető rétegé lehetett: valószínűen egyaránt szolgálta a saját népüktől való elkülönülést, illetve a szomszédos népek, távolabbi kultúrák ellenséges népei elleni védelmet. A bronzkor első feléből származó földvárak a Bükk déli peremén a maklári Baglyas, a novaji Földvár, a tardi Tatár-domb. Az őskori erődített telepek második nagy korszaka a késő bronzkorban kezdődött. A Kyjatice-kultúra (Kr.e. 12. századtól 8-7. századig, a "preszkíták" betöréséig) sánccal, árokkal, meredek hegyoldalakkal határolt telepei nagy kiterjedésűek és igazán impozáns megjelenésűek és főleg a hegység belsejében, nagy relatív magasságú hegytetőkön lelhetők fel. A Bükk kyjatice-i típusú földvárcsoportjának minden egyes tagját érdemes felkeresni, a háromezer éves erődített települések bejárása önmagában is különleges élményt nyújt, sáncaikról pedig szép kilátás tárul szemünk elé. A hegység késő bronzkori erődített telepei a következők: Szilvásvárad és Bélapátfalva határán a Kelemen széke (Töröksánc), Dédestapolcsány határában a Verepce-tető, a Miskolctapolca mellett a Vár-hegy, Bükkszentlászló felett a Nagysánc, Sálytól északra a Latorvár-tető, Cserépfalu határában a Mész-tető, Felsőtárkány fölött a Vár-hegy. Mivel a bükki sáncok építését a Kr. e. 8. század idejére (a Hallstatt B2 periódus végére, a Hallstatt B3periódusra) datálják a régészek, ezért legújabban a preszkíta (mezőcsáti csoport) bevándorlási hullámokhoz kötik az erődítések elkészítését. Csakhogy ennek a vélekedésnek is ellentmond, hogy földvárainkban a keleti eredetű tárgyak is nagy számban jelen vannak, ami itt is a békés kereskedelmet valószínűsíti. Sőt a kiétei lakosság hegyekben történő továbbélése még akkor is jól dokumentálható, amikor a síkvidéket a mezőcsáti kultúra népe birtokolta. A kiéteiek és a preszkíták békés viszonyát mutatják a Szabó János Győző által a Tarna völgyében (Sirok - Akasztómály: nem messze a szajlai kiétei temetőtől) feltárt mezőcsáti típusú sírok, valamint a szilvásváradi Töröksánctól északnyugatra (az Eger felől Szilvásváradra bevezető műút és vasút kereszteződése mellett) Párducz Mihály által szkíta korinak meghatározott (Ha C periódusra datált), de inkább preszkíta temetőrészlet is. A késő bronzkori erődített telepek, várak jellegzetességeinek legjobb összefoglalását Nováki Gyula adta: "Valamennyi nagy relatív magasságú és nagy kiterjedésű hegy tetején fekszik. A sánccal, árokkal vagy hegyperemmel körülhatárolt telepek mérete az előzőkének a sokszorosa. Hosszuk 400 és 2000 méter, területük pedig a "kisebbeknél" 1,33 - 16,9 ha között változik, Szilvásvárad - Töröksánc azonban már 71,6 ha, Dédestapolcsány Verepce-tető pedig 123 ha területet foglal magába. A korai és középső bronzkorral szemben a késő bronzkorban igen nagy kiterjedésű telepeket találunk, mégis mindig osztatlanok. Nem találunk azokon belül elkülönülő részt, amit esetleg a vezetőréteg lakóhelyének tekinthetnénk. A telepek belsejében eddig végzett ásatások az óriási területekhez képest elenyészőek, ezért kellően alátámasztott következtetésekre nincs lehetőség. A többi kutatóval összhangban, mindössze annyit tételezhetünk fel, hogy a magas fekvésű, erődített telepek lakói között lehetett a vezetőréteg is, amely a környék kisebb települései felett is uralkodott. E nagy várak azonban nemcsak az ott élők, hanem az egész környék lakóinak a védelmét is szolgálták szükség esetén, igazi nagy népvárak voltak. Földváraink egymástól alig pár kilométerre, a Bükk hegység peremét szinte körülveszik. Az eddigi megállapítások szerint egy kultúrán belül, azonos időben lakták valamennyit. Ilyen közelségben nyilván szövetségesei voltak egymásnak. Úgy tűnik tehát, hogy a szomszédaikkal békés viszonyt ápoló, egymással szövetségben lévő kiétei csoportok nagy relatív magasságban és nehezen megközelíthető helyeken fekvő sáncvárainak rendeltetésével kapcsolatban nemcsak a hadászati védekezést, de az egyéb stratégiai szempontokat (kereskedelmi utak ellenőrzése, birtokközpont) is kizárhatjuk! Cserépfalutól észak-északkeletre kb. 2 km-re emelkedő Mész-tető a Bükkaljához tartozik, de közel van a Déli-Bükkhöz, a Hór-patak völgymedencéjéhez. Az itt található földvárat a késő bronzkorban (ie. 1100-800) építettek, ahogy már írtuk, a hegyvidék peremén épült várláncolat (bükkaranyosi földvár, kisgyőri Hársas és Majorvár, sályi Latorvár stb.) tagjának tekinthető. A földvár a dombtető északnyugat felé kinyúló platóját foglalja el. Északkeleti, legmagasabban lévő szélét keskeny, meredek oldalú, sziklás gerinc határolja. A délnyugat felé lejtő szélén az erődítés vonala bizonytalan. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől jól kivehető egyenes sánc védte a telepet. A sáncon és körülötte Korek József 1960-ban végzett rövid ásatást, amely során a sánc külső (keleti) aljában keskeny V alakú árok bontakozott ki. Az előkerült kerámia leletek alapján a késő bronzkorba és a kora vaskorba datálták a telep korát. A sánccal védett terület háromszög alakú, nyugati és keleti oldala természetes meredély, déli oldalát markáns sánc határolja. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől mára már erősen lepusztult egyenes sánc védte a telepet. A 230 m hosszú, 10-15 m széles, jelenleg 1-1,5 m magas sánc által lezárt tér közepe erősen bemélyed, amfiteátrumszerű. Az erődítést a régészeti kutatás a Kyjatice kultúrába sorolja az előkerült cseréptöredékek alapján. A késő bronzkori – kora vaskori megtelepedés nyomai a sáncon kívül, a lankás hegyoldalban is megtalálhatók.

A hiúz korábbi természetes elterjedési területe Európa nagy részét érintette, visszaszorulását az összefüggő idős erdőterületek megszűnése, zavartsága, az élőhelyek feldarabolódása, illetve a nagyragadozók célirányos üldözése okozta.Az európai hiúzállomány mélypontját az 1950-es években érte el, majd a számára kedvező változások (a faj és élőhelyeinek védetté nyilvánítása) hatására állományai az addigi menedékterületekről újra terjedni kezdtek. Egyik ilyen fontos menedékterületet a Kárpátok jelentette, ahonnan magyarországi természetes visszatelepülése is megkezdődött. A hiúz nagyobb mértékben függ az zavartalan erdei élőhelyektől és a zsákmányállatok szűkebb körétől, mint a barnamedve és a farkas. Állománya jelentősen csökkent, vagy eltűnt olyan területekről is, ahol utóbbiak fenn tudtak maradni. Több európai országban, ahol természetes visszatelepedésére nem lehetett számítani, a faj érdekében a korábbi élőhelyeken visszatelepítési programok is indultak.

Ostereiersuche für Erwachsene[28.03.2022-01.04.2022]Letzte Woche waren wir dann erneut in der Nähe von Bükkzsérc um Pinienbäume nicht nur zu entfernen, sondern auch zu vermessen und zu zählen. Mit einer Kluppe (einem Messschieber aus der Forstwirtschaft) wurden die Bäume auf Brusthöhe vermessen, der Durchmesser notiert und der Baum danach mit orangener Forstmarkierfarbe versehen. Da für die Abholzung größerer Bäume erstens das Einverständnis höherer Autoritäten eingeholt und zweitens eine Firma engagiert werden muss, war diese Aufgabe nötig. Am folgenden Tag waren wir im Landschaftsschutzgebiet Nagy Mező, wo man besonders gut die Karstlandschaft mit den unterschiedlichen Dolinen, Poljen und Uvalas sehen kann.Donnerstags war ein klischeehafter Tag, wie man ihn sich im Nationalpark vorstellt. Wir sind nach Kisgyőr gefahren und wurden dort auf einem Hang rausgelassen. Zwei Freiwillige, ein GPS-Gerät, wilde Natur ohne jegliche Wege und Regenwetter. Unsere Aufgabe war es Frühlings-Adonisröschen (Adonis Vernalis) zu finden, mit dem GPS-Gerät zu markieren und die Anzahl der Blumen an dieser Stelle aufzuschreiben. Das Finden der Blumen fühlte sich ein wenig wie Ostereiersuche für Große an. Aus diesem Grund und da es abfallendes Gelände mit Teils undurchdringbarer Vegetation war, hatten wir Schwierigkeiten Struktur in unsere Arbeit zu bringen.

Látogatható.

Természetközeli pihenésre csábít a meseszép környezet, védett növény- és állatvilágával családokat, üzletembereket, extrém sportokat kedvelő társaságokat.

Tematikus vendégházunk geoparki mintaprojektként jött létre a Bükk-vidék Geopark értékeinek a bemutatására, egy igazán különleges helyszínen, Bükkszentkereszt központjában.

A mesebeli valóságRönkfa-LAK, ahol élvezheti az erdő megnyugtató csendjét, a madarak csicsergését, a friss levegőt és a Bükk páratlan panorámáját.