Barlangi túravezetőként gyakran találkozunk azzal a látogatók által feltett kérdéssel, hogy milyen élőlények élnek a barlangban.
Az emberek többségének a denevérek juthatnak eszébe, közülük azonban csak kevés kapcsolódik valamilyen életszakaszában (telelés, szaporodás) barlangokhoz. Velük egy következő cikkben részletesebben foglalkozunk. Kevésbé kerülnek szem elé az itteni körülményekhez alkalmazkodott furcsa élőlények, melyek gyakorta letűnt földtörténeti korokat idéznek. Lássuk mik, ezek a meghökkentő lények és milyen tényezők hatására alakultak ki.
A barlang a földkérget alkotó kőzetben kialakult olyan természetes üreg, melynek hossztengelye meghaladja a két métert és - jelenlegi vagy természetes kitöltésének eltávolítása utáni - mérete egy ember számára lehetővé teszi a behatolást.
Tatár-árki barlang, fotó: Egri Csaba
Egy barlang szájánál megállva feltűnik, hogy növényzete, állatvilága némileg különbözik a környezetétől. Itt, a bejárati régióban (chasma), a fényviszonyok függvényében akár változatos növényzetet is találhatunk. Hazai viszonyok között leginkább a zsombolyokra (függőleges járattal induló aknabarlang) jellemző gazdagabbnak mondható flóra. Olyan növények telepedtek meg itt (mohák, harasztok és virágos növények), melyek árnyéktűrők, vagy egyenesen árnyékkedvelők, szeretik a barlangokra jellemző kiegyenlített hőmérsékletű, hűvös, párás levegőt. Nem maradhatnak el az állatok sem, melyeket általában ugyanazon környezeti tényezők, és a barlang által nyújtott természetes védelem csábítanak ide, csakúgy, mint a növényeket.
Beljebb merészkedve elhagyjuk a fényhatárt. Innentől kezdve a teljes sötétség uralkodik, itt kezdődik az igazi barlang (antron). A zöld növények fény hiányában képtelenek a levegő szén-dioxidját hasznosítani, ezért azt hinnénk, hogy itt már növényeket nem találunk. Ez azonban nincs így! Itt is élnek, mégpedig moszatok (algák). Ezek képesek fény hiányában heterotróf táplálkozást folytatni és szaporodni, nagyon kedvezőtlen körülmények közt (szerves anyagok híján) sokáig megtartják életképességüket. Egyszerűbb autotróf szervezetek (baktériumok) is előfordulhatnak, melyek a kőzet szervetlen vegyületeit használják energianyerésre.
Lámpaflóra. Kiépített, látogatott barlangok falán, ahol a tájékozódást segítő vagy a cseppköveket megvilágító lámpák fénye némi világosságot teremt, esetenként megfigyelhetünk egy zöldes elszíneződést. Ezt a jelenséget lámpaflórának hívják, amelyet a kedvező körülmények hatására szaporodásnak indult alga-, moszatréteg és mohatelepek alkotnak. Bevonatot képezve a kőzeten és a képződményeken, akadályozzák a barlangban természetesen végbemenő folyamatokat, savas anyagcseretermékeikkel károsítják is azokat.
Lámpaflóra, Szent István-barlang, fotó: Ferenczy Gergely
A fény tehát nyilvánvalóan korlátozó tényező az élőlények szempontjából. Nézzük mi a helyzet az egyéb környezeti tényezőkkel. A barlang kitettsége, tájolása, az üregrendszer méretei, a járatrendszer elágazásai, mind hatással vannak a barlang mikroklímájára, emellett a befoglaló kőzet típusa, szilárd kitöltései (iszap, agyag, homok, kőhordalék, jég) meghatározzák az ott megtelepedett élőlények életfeltételeit. Általánosságban elmondható, hogy a barlangok levegője a felszínhez képest több szén-dioxidot tartalmaz, vannak erősen szén-dioxidos és kénhidrogénes barlangok is. A felszínről a kőzet repedésein keresztül a csapadékvíz egy része a barlangokba szivárog, a levegő páratartalma itt igen magas (legtöbbször 95-100%). A barlang állóvizeinek hőmérséklete általában megegyezik a barlangi levegő és a kőzet, talaj hőmérsékletével. Ez a barlangokban meglehetősen kiegyenlített. Amennyiben nincs nagyobb hozamú átfolyó-, befolyó víz, a belsőbb szakaszokon egyáltalán nem tapasztalható hőmérséklet változás. Kizárólag a bejárati zónákban jellemző, a barlangok hőmérsékletének évszakos változása, amely mértéke a bejárati száda méretétől, annak tengelyétől, esetleg áthúzó szellőzés meglététől függ.
Fotó: Garzó Csaba
A felszínivel összehasonlítva a barlangok élővilága meglehetősen szegényes. Az itt fellelhető szűkös erőforrások igencsak próbára teszik az élőlényeket. Van azonban ennek némi előnye is. Mivel a mostoha körülményekhez kevés faj alkalmazkodott sikeresen, kevés a vetélytárs a forrásokért való küzdelemben, és a felszínhez képest jóval alacsonyabb a ragadozók száma. A csekély elérhető tápanyag arra kényszeríti az itt élő állatokat, hogy táplálékukat hatékonyan derítsék fel. Lassan növekednek, kevés utódot hoznak létre és igen hosszú éhezést is képesek tartós károsodás nélkül átvészelni.
A barlangok élőlényeit a kutatók már kezdetektől három csoportra osztották aszerint, hogy életfeltételeiket mennyire találják meg a barlangban.
1.) A barlangidegen (trogloxén) fajok véletlenül a szél, a víz, valamely állat, vagy épp az ember által a felszínről kerülnek a barlangba, és hátralévő életüket ott töltik. Mivel életfeltételeiket a legritkább esetben találják meg, általában hamarosan elpusztulnak.
2.) Barlangkedvelők (troglofil). Egy részüket valamely élettevékenysége (telelés, szaporodás) a barlanghoz köti, más részük teljes életciklusát képes barlangi környezetben leélni, ismertek azonban felszíni populációik is. Zömében apró talajlakó gerinctelenek alkotják ezt a csoportot, de ide tartoznak az életük egy részét barlangokban töltő, azt többször felkereső gerincesek is, mint például a gőték, szalamandrák, denevérek, egyes medvefajok, üreglakó állatok (pl.: borz) is.
3.) A valódi barlanglakó (troglobiont) állatok olyan mértékben alkalmazkodtak a barlangi viszonyokhoz, hogy a felszínen huzamosabban nem képesek fennmaradni. Kerülik a fényt, hiányában színtelenek, szemük csökevényes vagy teljesen visszafejlődött, ezt ellensúlyozandó kiváló szaglással és hosszú érzékeny tapogatókkal rendelkeznek. Az ingerszegény környezet miatt a zajokra, mechanikai ingerekre túlérzékennyé válnak, a páratartalom és hőmérséklet-ingadozást csak kis mértékben tűrik. A barlangok állandó, alig változó környezetében szaporodásuk ciklikussága megszűnik, a kevés tápanyag miatt anyagcseréjük lelassul, ezért sokáig élnek. Rendszerint igen ősi fauna maradványai (reliktum-fajok), felszíni rokonaik esetenként korokkal ezelőtt kihaltak. Úgy tűnik, mintha az evolúció is megállt volna felettük, mivel az egyenletes életfeltételek közt a már alkalmazkodott fajok sokáig változatlan formában fennmaradnak. Túlnyomó részt egyszerű, gerinctelen fajokat találunk köztük, ismertek azonban gerincesek is, mint például a Dinári-karszt barlangjaiban élő barlangi vakgőte (Proteus anguinus). Bár ez utóbbi faj nem él a magyarországi barlangokban, 1935-ben Kessler Hubert barlangkutató, karszthidrológus kísérletet tett megtelepítésükre. Hazai barlangjaink közül a Tapolcai-tavasbarlangból ismert a fürge cselle (Phoxinus phoxinus) egy, felszíni társaitól mind színében, mind méretében, mind pedig élettani sajátosságaiban eltérő, a barlangi viszonyokhoz idomult változata. Számos barlanglakó gerinctelen fajt ismerünk azonban magyarországi barlangokból. Ezek jó része endemikus (bennszülött), csak egy szűkebb régióban, esetenként csak egyetlen barlangban megtalálható faj. Ilyen például a Lillafüredi Szent István-barlangból is előkerült Gebhardt-vakfutrinka (Duvalius gebhardti) vagy az aggteleki vakbolharák (Niphargus aggtelekiensis).
A barlangbiológia megalapítása a román származású Emil Racoviță nevéhez fűződik, aki kutatási eredményeit „Biospeleologia” című cikksorozatában közölte. A magyar barlangbiológiai kutatások kapcsán feltétlen meg kell emlékeznünk Dudich Endréről. Számos, barlangokban található fajt írt le és az ő irányításával alakult meg 1958-ban, Európában negyedikként a Baradla Róka-ágában barlangi biológiai laboratórium. A Baradla biológiai kutatása azóta is kiemelkedő. A kutatók 1974-ben itt fedezték fel a barlang állandóan vízzel borított iszapjában élő bennszülött gilisztafaját, mely felfedezői után a Helodrilus mozsaryorum nevet kapta.
Irodalom:
Dr. Hajdú Lajos - A magyar barlangok flórája. (Karszt és Barlang 1977.évf. I-II. 29-32. old.)
Magyar Természettudományi Múzeum blog: Dr. Angyal Dorottya írásai (https://mttmuzeum.blog.hu/)
barlang.hu
